Népművészetünk

HÍMZÉS

Buzsákon három hímzésfajta ismert, a vézás, a boszorkányos, és a rátétes, más nevén „bécsis” hímzés.

A mai napig ceruzával rajzolják, így az előnyomott már biztosan nem eredeti. Két egyforma darab csak külön megrendelésre készül, egyébként valamennyi különbözik a másiktól. A hímzésekből állandó kiállítás látható a Faluházban, valamit a Népművészeti Tájháznál.
A Faluházban szintenként található leírásokat Pap Gábor művészettörténész készítette.

Az eredeti vézás hímzés vászonra készül, piros-fekete illetve piros-kék fonallal (esetenként öt színnel: piros, kék, fekete, zöld, sárga) töltik ki az előzőleg grafitceruzával megrajzolt motívumokat. A községben több úgynevezett „rajzolóasszony” van, akik a hímző asszonyok részére megrendelésre előrajzolják a motívumokat. 

A vézás hímzés leggyakoribb motívumai a rózsa, a katykaringó, a hajó, a csibeláb, a lánc és a legyező.
Összképét tekintve szimmetrikus, ismétlődő motívumok figyelhetők meg. Mivel ezek a kézimunkák elsősorban eladásra készülnek, egyre inkább figyelembe veszik a készítők a vevők igényeit, ezért gyakran találkozunk fehér illetve színes napszövetre fehér vagy az eredetitől eltérő színes fonallal varrt hímzésekkel is.

A boszorkányos hímzés eredete a régi úri hímzésre vezethető vissza.
A kézimunkát előrajzolt minta szerint a rajzolás vonalán láncöltésekkel körbevarrják, utána töltik ki magát a
mintát „boszorkányos” öltéssel.
Valamikor fehér vászonra varrták a tulipán, rózsa,
bimbó, nefelejcs, levélmintákkal, különböző színű 
fonallal, az alapot pedig kitöltötték fekete színnel, szintén boszorkányos öltésekkel. Így a kézimunka  úgy nézett ki, mintha fekete alapra készült volna.
Rengeteg időt és fonalat igényelt, emiatt napjainkra csak egy-két darab lelhető fel a szekrények mélyén
a fekete háttérrel kivarrt kézimunkák közül.

  A rátétes, vagy - ahogy itt hívják - „bécsis”, az egyik legismertebb buzsáki hímzésfajta.
  A motívum előrajzolás nélküli kivágása, valamint a kivágott anyag ráfércelése a másik anyagra, ezt 
  követően apró, szinte láthatatlan öltésekkel való rávarrása nagy figyelmet és szakértelmet igényel.
Az alkalmazott motívumok nagyon sok változáson estek át az elmúlt évtizedek során.
Kezdetben halotti és gyermekágyas lepedőkön találkoztunk ezzel a hímzéstechnikával. A régi hímzéseken a motívumok igen esetlegesek, az alkalmazott minták esztétikai megjelenése közel állt a régi konyhák polcainak papírkivágásos csíkdíszeihez.
A régi piros csigavonalas hímzés a XIX. sz. végére szinte teljesen feledésbe merült, a korábbiakkal ellentétben ruháikon sem alkalmazták sehol. Ha megnézzük a XIX. sz. végi halottas lepedőket, a szőttes mintát keretező rátét motívumai nagyon elnagyolt, kezdetleges mintasorok, valóban a papírkivágás egyszerű motívumai elevenednek meg rajtuk. A XX. század elején már csodálatos darabok láttak napvilágot, amelyek már a vágóasszonyok finom ízlésvilágát tükrözik.  
Az egyszerű mintákat felváltották a bonyolult, művészi kidolgozású virágok, levelek, indák,
melyek az ágyterítők mellett a megrendelésre készülő tüll alapanyagú sálakra, ruhákra is felkerültek.

A rátét anyagát – mely piros, kék, vagy fehér színű batiszt, - szimmetrikusan összehajtják kettő,
esetleg négy részre, majd előrajzolás nélkül ollóval virág és állatmotívumokat vágnak ki.
Aztán kiterítve a rávarrandó alapra – vászon, sifon, vagy tüll anyagra – fércelik, majd a
tűvel aláfordított mintaszéleket finoman, gondosan, apró öltésekkel körülvarrják.
Leggyakoribb motívumai a szegfű, labdarózsa, árvácska, tulipán, cakni, levél, katykaringók,
páva, szarvas.

Ma már nagyon kevesen készítik, hiszen már kevés ún. „vágóasszony” él. Mindhárom hímzésfajta legszebb darabjai
a Faluház állandó hímzéskiállításán tekinthetők meg.

 

 

FAFARAGÁS

A buzsáki férfiak egyik legfontosabb és sokáig fennmaradó foglalkozása a pásztorkodás volt.

A faragás első felvirágzása a múlt század végére tehető, amikor a saját használati darabok mellett eladásra is készítettek kanászbotot, kürtöt, karcolt vagy faragott kobakot.
Legősibb díszítési mód a karcolás, mikor a díszítendő fába, szaruba, kobakba késsel mintát karcolnak és utána ezt fekete korom és faggyú keverékével bedörzsölik. A karcolásba beragad a színes faggyú, ezáltal kirajzolódik a minta.

A másik eljárás a spanyolozás. A díszítendő felületet ékvéséssel kifaragják, és a helyét színes viasszal beöntik. Ez piros, kék, fekete, zöld színű, ahogy a minta megkívánja, de lehet egyszínű is.

A karcolás és spanyolozás együtt is megjelenik. Ezzel készülhet borotvatartó, kínáló, kürt, fésű, tükör stb.

A harmadik a domborműves faragás. Itt a motívumokat késsel, ún. „bizsókkal” ék alakban kivágva faragják a fára, szarura, kobakra.

Népművészeti örökségünk egyes darabjai megtekinthetők a Faluházban, valamint a Népművészeti Tájház kiállítóhelységeiben. 

Buzsáki fafaragók:

Boszkovics János (pásztorfaragó, népművész) Buzsák, 1876-1955

A Somogy megyei pásztorfaragás jellegzetes alakja volt. Pásztorember, akinek személyes, gyermekkori emlékei voltak a betyárokról. A virágmotívumok mellett a betyáréletből merített ihletett, szívesen jelentette meg a társaikkal és kedvesükkel mulatozó betyárokat. Botokat, dobozokat, szipkákat, szaru kürtöket (tülök) készített, kobakokat, hébéreket díszített. A karcolást, spanyolozást, és a domború faragást alkalmazta. Figurái egyéni hangvételűek, humor jellemzi őket.

Kálmán István (pásztorfaragó, Népművészet mestere)  (Petőhenye 1895-Balatonfenyves 1979)

Évtizedeken át kopárpusztán élt, Juhászként dolgozott. Minden faragási technikában otthonosan mozgott, de nagymestere volt a spanyolozásnak. Nemcsak dísz és apróbb tárgyakat készített, hanem bútorokat is. Több fiatalt megtanított faragni és gyermekei is követték példáját. Az elsők között 1953-ban kapta meg a Népművészet Mestere kitüntetést.

Kara Lajos - faragó (Buzsák 1922-1947)

Parasztcsaládban nevelkedett, a tanulás jól ment neki, de nem tanult tovább.

Már 13 éves korában megismerkedett a faragással, mikor Buzsákon faragótanfolyamot indított Kollár Péter gépész. A tanfolyam vezetésére id. Kapoli Antalt hívta meg, és becsalogatta a faluból a faragás iránt érdeklődő fiatalokat. Kara Lajost erre a tanfolyamra még nem vették fel, de gyakran ott volt és figyelte a faragókat. Megpróbált ő is barackmagot faragni, ami első próbálkozásra jól sikerült.1938-ban Bognár Gábor fafaragó tartottBuzsákon tanfolyamot, ezen már ő is részt vett. A tehetség mellé szorgalom is társult, így családja támogatta. A nehéz paraszti munka helyett, a faragást választotta hivatásul.

Munkáit Balaton parti nyaraló vendégek körében értékesítette, illetve megrendelésekre dolgozott. Dobozokat, kobakokat, szipkákat készített.

Szakemberek közül Maga János néprajzkutató, aki a pásztorművészet kutatásával kiemelten foglalkozott, felfigyelt ráés felkarolta fiatal tehetséget. 1942-ben több fiatal népművésszel Olaszországba vitték, ahol Firenze múzeumot is láthatta. Az út és az olasz művészet nagy hatással volt rá, amit munkáiban is kifejezésre jutatott.
A kibontakozó és felfelé ívelő pályája nagyon rövid volt, 25 évesen súlyos betegségben elhunyt.
A fa, szaru megmunkálásának e rövid idő alatt mesterévé vált, amit azok a darabok bizonyítanak, melyek közgyűjteményekben és magán gyűjteményekben fennmaradtak.

Jancsikity János - fafaragó, a Népművészet Mestere (Buzsák, 1925-Öreglak 2008)

A pásztorfaragás kiemelkedő alakját, Boszkovics Jánost tartotta tanítómesterének. Évek során eltávolodva mesterének stílusától, egyéni hangvételt alakított ki, mely kötődött a múlthoz, a dunántúli faragáshoz.

A karcolást, a spanyolozást is kedvelte, de kiterjedést számára domború faragás jelentette. 1954-ben alapító tagja volt a Budapesti Népművészek Háziipari Szövetkezetének. Nyugdíjazásig bedolgozóként tartotta fenn családját. A tömeg… mellett igyekezett a saját kedvtelésére éskörnyezete díszítésére olyan bútorokat,fali tálakat, dobozokat készíteni, melyek egyénistílusát tükrözték. A növényi ornamentikát sajátos szerkesztési móddal vitte fel a felületre, kedvelte a tulipánt, a napraforgót és a margarétaszerű virágmotivumokat. Mesterremekkürtjét vadász jelenetekkeldíszítette. 1954-ben megkapta a népi parművész címet, 1960-ban a Népművészet Mestere kitüntetést.

Fehér József - faragó (Kéthely, 1930-)

Lakcím: Tájház utca 125.

1957-ben kezdett faragni. Akkor már Táskán lakott és a lányok rokkafáját szívesen faragta díszesre. Buzsákra 1959-ben került. Itt megismerkedett Gyanis Lászlóval (1925-1996), aki faragó volt és bedolgozó a Budapesti Háziipari szövetkezetbe, az ő hatására komolyabban is kezdett foglalkozni a faragással, így őt tekinti mesterének.
Mivel a faragást később sem művelte hivatásszerűen, ezért csak szabadidejében faragott. Jó minőségű fával, szaruval még ma is szeret dolgozni. A felületek díszítéséhez a domború faragást részesíti előnyben. Az érdeklődőknek, fiataloknak szívesen tart bemutatókat.

Buzsáki István - faragó, Népi iparművész (Buzsák, 1951-)

Lakcím: Buzsák, Balaton u 49. 

Általános Iskolás korában megmutatkozott készügyessége, már akkor elkezdett faragni. A faluban több faragó élt (Gyanis László, Máthé Ferenc stb.), akiket kisgyermekként látott faragni, Kaposváron volt katona, itt lehetősége nyílt találkozni Varga László faragóval, aki a népművészet Mestere volt. Ő egyengette az útját, így katona évei alatt is faraghatott. Példaképének tekinti még a Tabon élő Nagy Ferenc is, akinek a faszobrok felé történő elkanyarodása mintául szolgál a későbbi pályaválasztásán.1972-1996csak faragással foglalkozott, bedolgozója volt a Budapesti Háziipari Szövetkezetnek. Ma az otthonában egy nagyobb kiállításra való anyag árulkodik művészetének korszakairól. A domborúfaragással díszitett dobozok mellett ott vannak a népi életképek, csak úgy, mint a történelem nagy alakjai.